szóval a mama. 70 éves lesz éppen nem sokára. hogy milyen? ugribugri, imádja a kertjét, meg az unokáit, az egész város ismeri, kis híján mindenki a keze alatt volt gyerkőc, hiszen egész életében az óvodában dolgozott óvónéniként. egyébként tényleg sose állt meg egy percre sem. segített az idősek otthonában, a városi kórus oszlopos tagja, rendszeresen járt a temetőbe is rendbe tenni a szülei sírját. biciklijén suhant a város egyik végéből a másikba. tavasztól őszig a kert elengedhetetlen kelléke reggel től estig. ezen felül maradó idejében pedig a házat varázsolta csillogóvá. sosem láttam unatkozni. vagy semmit csinálni. esténként leült mindig megnézni a híradót. és olvasgatott is sokszor. de sosem unatkozott.
és hogy ma milyen? a nyughatatlansága mit sem változott. csak azok a dolgok, amiket csinál. egyes dolgok teljesen kimaradnak, helyettük pedig többször megcsinálja ugyanazt. vannak olyan dolgai, mintha szinte rögeszmék lennének, nem képes elengedni, szabadulni tőlük. ilyen a főzés. mindig és mindig. de sajnos főzőtudományának még csak egészen apró hányadát sem találja. a legborzasztóbb és legkétségbeejtőbb viszont a makacssága. nem hallgat senkire. nem tudni, hogy dacból, vagy egyszerűen tényleg azt gondolja, hogy mindig neki van igaza.
az Alzheimerrel együttjáró dolgok is persze megvannak. feledékenység ugyabár. azt hiszem, a maminál ez még nem öltött drasztikus méreteket. sokszor feljön egy nap egy csipet sóért, hagymáért, vagy kamilla teáért. lemegyünk vele és megmutatjuk, hogy hol tartja ő. elfelejti mindig, hogy hányadika van. meg hogy milyen nap. minket még megismer. bár néha bizonygatni kell, hogy én nem a hugom vagyok, és nem úgy hívnak mint anyut, de ez még nem olyan nehéz. türelem az kell bőven.
kritikus pont a vásárlás is. egyrészt azért, mert annyira bevésődött ez már nála, hogy amíg nem megy el egy nap vásárolni, addig sehogyan sem nyugodt. minden nap venni kell kenyeret, meg ezt azt. a spejzban pedig már kiló számra állnak egyes termékek. pl a tészta is. a vasárnapi ebédhez pedig elfelejti, és nem főz, mert hogy nincs. pedig van. másrészt azért is bajos dolog a vásárlás, mert mindig elhagyódik a pénztárca. eddig mindig megkerült. szerencsére. jó, hogy legtöbbször a sarki kisboltba, a pékhez, vagy zöldségeshez megy, ahol ismerik, és ha ott elhagyja, az még nem olyan nagy baj, mintha a pennynél hagyná el.
aztán kritikus még az öltözködés. van egy elnyűtt évekóta hordott zöld (hadd mondjam őszintén) ronda és undorító nadrágja. és nem lehet róla leimádkozni. itthon még hagyján. de egyre többször megy el ebben. ugyan csak egy kicsit megyek. mingyárt jövök haza. csak a sarkig megyek. ugyan ez csak énekkari próba stb...nem érzékeli, mindennap szinte ugyanaz van rajta. karácsonykor itt volt a nagy családos karácsonyozás náluk. besegítettünk persze. és csak hosszas győzködés és könyörgés és magyarázás után volt hajlandó átöltözni. tervbe van véve a ruhásszekrényének felfrissítése.
és ezt a konyhában is tervezzük. a konyhaszekrények, ahol mindigis ponotsság, rend, következetesség honolt, mára a teljes káosz állapotában leledzenek. ropidarabkák, kekszek között tányérok, edények, kanalak. minden összevissza. nemrég kicseréltük néhány fakanalát. azok, amiket elvettünk leginkább már elszenesedő félben lévő fogpiszkálókhoz voltak hasonlíthatóak. görbe, fekete izék. a cserét azóta se említette, talán fel se tűnt neki. a másik, ami már volt a mosogató tálja. az is ki lett hajítva, helyére egy sokkal szebbel (már több évtizede szolgált az előző, el lehet képzelni milyen lehetett), és bár azt azóta se láttuk, előkerült egy harmadik. az legalább még jó.
a konyha egyébként veszélyes terep. tavay nyáron, mikor elrepült a hugom és kimentünk a reptérre, a mama égve hagyta a gázt, mert éppen főzött vmit indulás előtt. szerencsére nem sokkal azután értek haza, hogy elkezdett égni a konyha. csak idő kérdése, és leégett volna az egész ház. de szerencsére nem.
hát így állunk körülbelül. nehéz türelmesnek lenni. de azt gondolom, nem nekem a legnehezebb. hanem a papának. ő látszólag már teljesen feladta. nem is próbál megoldásokat keresni. de valahol megértem. hiszen akivel az életét le akarta élni, az most szépen lassan elfakul, eltűnik, megszűnik. és csak teher marad. akárhonnan nézzük. nehéz lehet neki. és nem hibáztatom. de én megpróbálok valami segítséget kereseni.
és hogy ma milyen? a nyughatatlansága mit sem változott. csak azok a dolgok, amiket csinál. egyes dolgok teljesen kimaradnak, helyettük pedig többször megcsinálja ugyanazt. vannak olyan dolgai, mintha szinte rögeszmék lennének, nem képes elengedni, szabadulni tőlük. ilyen a főzés. mindig és mindig. de sajnos főzőtudományának még csak egészen apró hányadát sem találja. a legborzasztóbb és legkétségbeejtőbb viszont a makacssága. nem hallgat senkire. nem tudni, hogy dacból, vagy egyszerűen tényleg azt gondolja, hogy mindig neki van igaza.
az Alzheimerrel együttjáró dolgok is persze megvannak. feledékenység ugyabár. azt hiszem, a maminál ez még nem öltött drasztikus méreteket. sokszor feljön egy nap egy csipet sóért, hagymáért, vagy kamilla teáért. lemegyünk vele és megmutatjuk, hogy hol tartja ő. elfelejti mindig, hogy hányadika van. meg hogy milyen nap. minket még megismer. bár néha bizonygatni kell, hogy én nem a hugom vagyok, és nem úgy hívnak mint anyut, de ez még nem olyan nehéz. türelem az kell bőven.
kritikus pont a vásárlás is. egyrészt azért, mert annyira bevésődött ez már nála, hogy amíg nem megy el egy nap vásárolni, addig sehogyan sem nyugodt. minden nap venni kell kenyeret, meg ezt azt. a spejzban pedig már kiló számra állnak egyes termékek. pl a tészta is. a vasárnapi ebédhez pedig elfelejti, és nem főz, mert hogy nincs. pedig van. másrészt azért is bajos dolog a vásárlás, mert mindig elhagyódik a pénztárca. eddig mindig megkerült. szerencsére. jó, hogy legtöbbször a sarki kisboltba, a pékhez, vagy zöldségeshez megy, ahol ismerik, és ha ott elhagyja, az még nem olyan nagy baj, mintha a pennynél hagyná el.
aztán kritikus még az öltözködés. van egy elnyűtt évekóta hordott zöld (hadd mondjam őszintén) ronda és undorító nadrágja. és nem lehet róla leimádkozni. itthon még hagyján. de egyre többször megy el ebben. ugyan csak egy kicsit megyek. mingyárt jövök haza. csak a sarkig megyek. ugyan ez csak énekkari próba stb...nem érzékeli, mindennap szinte ugyanaz van rajta. karácsonykor itt volt a nagy családos karácsonyozás náluk. besegítettünk persze. és csak hosszas győzködés és könyörgés és magyarázás után volt hajlandó átöltözni. tervbe van véve a ruhásszekrényének felfrissítése.
és ezt a konyhában is tervezzük. a konyhaszekrények, ahol mindigis ponotsság, rend, következetesség honolt, mára a teljes káosz állapotában leledzenek. ropidarabkák, kekszek között tányérok, edények, kanalak. minden összevissza. nemrég kicseréltük néhány fakanalát. azok, amiket elvettünk leginkább már elszenesedő félben lévő fogpiszkálókhoz voltak hasonlíthatóak. görbe, fekete izék. a cserét azóta se említette, talán fel se tűnt neki. a másik, ami már volt a mosogató tálja. az is ki lett hajítva, helyére egy sokkal szebbel (már több évtizede szolgált az előző, el lehet képzelni milyen lehetett), és bár azt azóta se láttuk, előkerült egy harmadik. az legalább még jó.
a konyha egyébként veszélyes terep. tavay nyáron, mikor elrepült a hugom és kimentünk a reptérre, a mama égve hagyta a gázt, mert éppen főzött vmit indulás előtt. szerencsére nem sokkal azután értek haza, hogy elkezdett égni a konyha. csak idő kérdése, és leégett volna az egész ház. de szerencsére nem.
hát így állunk körülbelül. nehéz türelmesnek lenni. de azt gondolom, nem nekem a legnehezebb. hanem a papának. ő látszólag már teljesen feladta. nem is próbál megoldásokat keresni. de valahol megértem. hiszen akivel az életét le akarta élni, az most szépen lassan elfakul, eltűnik, megszűnik. és csak teher marad. akárhonnan nézzük. nehéz lehet neki. és nem hibáztatom. de én megpróbálok valami segítséget kereseni.
